Sándor Anikó

Zuhanó repülés

Azt mondják, egy zuhanó gépen nincs ateista. Azt hiszem, körülöttem is mindenki a maga istenét szólongatta. Már a bal szárnyból is sivító hang hallatszott. Lehet, hogy ezek életem utolsó percei? A bosnyák asszony megragadta a karomat.

– Nem akarok meghalni – suttogta.

– Még én sem – mondtam neki, és mosolyt erőltettem az arcomra. – Úgy terveztem, hogy nyolcvannyolc évig élek.

Hátradőltem az ülésen, és nagy levegőt vettem.

Az élettel nem voltam valami nagy virtuóz, nézzük, mit tudok kezdeni a halállal!

Figyeltem a saját félelmemet, ahogy jött és ment, ha beszívtam és kifújtam a levegőt, úgy, ahogy a guru tanította.

Talán abnormálisan hangzik, de kezdtem magam jól érezni.

Mindig kíváncsi voltam, milyen lesz, hát tessék. Most megtudom.

Pedig eszemben sem volt Indiába menni, eszemben sem volt megint a megfoghatatlannal kergetőzni, nem kerestem misztikus kalandot. Az utóbbi időben folyton úton voltam – pihenni akartam kicsit.

A városnév csak egy cím volt a naptáramban, nem készültem belőle. Arepülőútra tartogattam az útikönyvet, de elaludtam. Halvány fogalmam sem volt, hogy ahová tartok, a világ egyik leghíresebb spirituális helye, ahová a földgolyó minden pontjáról zarándokolnak emberek, és sokan haza sem mennek többé.

Fogva tartja őket egy ismeretlen erő, amelyszétdúl mindent, mint a rossz gyerek a homokvárat, összetör és porrá morzsol, hogy aztán a masszából gyúrjon valami újat, ami sokkal erősebb lesz, mint amilyen előtte volt.