Székely Magda

Régi és új versek

Egytörvényű lírája továbbra is mellőzi a látványos fordulatokat. De talán épp makacs és egytörvényű igényessége viszi el odáig, hogy a nem múló múlttal és a megváltatlan jelennel terhelten is hinni tud a hazaérkezésben. A hely című versében így ír: „elérni az egyetlenegy / időt helyet / / Elérni végre ahova / hívása van / ahova érthetetlenül / ahova boldogan”. Ha természetesen nem érthetetlenedik is el (sőt, bizonyos tekintetben klasszicizálódik) e líra, de kétségkívül szakadozottabb, rejtjelesebb, a korábbiakhoz mérten stilárisan és tartalmilag is kevésbé hajlékony, no és jóval tömörebb versek sorakoznak A hely után; a pálya kimagaslóan nagy teljesítményeivel, mint a Micsoda madár, A testen túl, Az igazi nyár, az Erőért.

Valéry a huszadik századi költészet nagy képletének egyik felét egy frappáns kijelentésbe csomagolva azzal adta át az utána jövőknek, hogy a jó költő mindennap elfelejt egy szót. A francia lírikus azonban a maga tapasztalatával csupán a képlet bizonyos jeleit világosította meg. Hogy az elfelejtett szavak után mi következzék, mi következhet, arra az elmúlt félszáz év alatt, a legátlátszóbbtól a legbonyolultabbig, számos javaslat született. A lehetséges megoldások egyike Székely Magda életműve, amely ugyan nem társtalan, sem élményanyagát, sem a keresztényi eszmekörhöz igazodó szemléletét, sem poétikáját tekintve, de mindezeket szuverénül megszólaltató líra. A létszorongással gátolt emberről kevesen írtak oly megrázóan, mint ő: „Ha hályog nőtt a szememen / hasítsd le róla Istenem / hadd lássam újra aki voltál / hol a fényesség hol az oltár” (Hályog).

A világidegenségben árván vacogó teremtmény hiteles képét mások is megfestették már. Megfestette például Pilinszky vagy éppen a cseh Holan, akitől egyébként kötetnyi verset fordított Székely Magda; de Székelynél nemcsak a lelkére áradt dráma van meg, hanem annak bizalma is, hogy „a sérült síkokon felépül / egy magasabb formáció”.