Mikszáth Kálmán

A lohinai fű és más elbeszélések

"E percben egy sötétebb sikátorba jutottunk, néhány hivatalos szoba mellett kellett elmennünk,

amelyeknek ajtaján különféle feliratok pompáztak.

Nini, az egyik szoba ki van egy kicsit nyitva. Gubó legyek, ez a Borcsánszky bácsi helyisége.

Ott állott egy aranyozott betűjű táblán: „Borcsánszky György árvaszéki elnök.” Az öreget ott

hagytuk még a papnál. Az ördögbe is, vagy nyitva felejtette a hivatalszobáját, mikor este

elment, vagy valami történik itt most, mert ilyen helyen alkalmasint pénz is szokott lenni.

- Adj, kérlek, hamar egy gyufát.

Bevilágítottam gyufával a hivatalszoba belsejébe. Hátha valami rabló van bent. A németem

szabadkozott, és előrement. Minek avatkozol a dolgába, még majd te iszod meg a levét,

dohogta. De a hivatalszoba üres volt, azaz tele volt minden asztala, kanapéja aktákkal,

papirosokkal, minden rend nélkül, mintha vasvillával volnának odahányva. Az öreg úr nyilván

elfelejtette becsukni az ajtót. No, ez ugyan gyönyörű rend. A nyitott kapun bejöhet éjjel akárki,

egy lélek se látja, aztán feljuthat ide az árvaszéki elnök szobájába, és elviheti, amelyik okmányt

akarja. Még fütyülhet is útközben, amikor viszi.

Az a bolondos ötlet incselkedett velem, hogy meg kellene leckéztetni egy kicsit az öreg

Borcsánszkyt. A Blahunka Jani jó somlyai borában laknak olyan selyma koboldok és villogó

szemű manók, akik ilyeneket sugdosnak. Beléptem tehát a cellába, és úgy találomra felkaptam

a sötétben egy nyaláb iratot a hónom alá.

- Mit csinálsz bent? - kérdé a német. - Lopok.

- Mit?

- Aktákat. Holnap keresni fogja az öreg úr, és meg lesz ijedve. Micsoda fölséges tréfa lesz

ebből holnap."

(részlet)